1897. február 15-én avatták fel Budapest legnagyobb vásárcsarnokát, a Központi Vásárcsarnokot a Vámház körúton.

Az 1867-es kiegyezés után a magyar főváros szédületes ütemben fejlődött, a Pest, Buda és Óbuda 1873. évi egyesítése után létrejött Budapest népessége néhány évtized alatt megkétszereződött.

A lakosságot sokáig még a belvárosban is nyílt árusítású piacok látták el, ám ezeken a rendezetlen, nagy területű helyeken szinte lehetetlen volt érvényesíteni a köztisztasági, higiéniai szempontokat, és a vevők sem mindig voltak biztonságban. A közgyűlés hosszas előkészületek után 1891-ben írt ki tervpályázatot vásárcsarnokok építésére a Belváros egymástól viszonylag távol eső pontjain, a Fővám térnél, a Rákóczi téren, a Klauzál téren, a Hunyadi téren és a Hold utcában.

A legjelentősebb beruházás a Központi Vásárcsarnok volt, amelynek helyét a Fővámház épülete mögötti Sóház-telken jelölték ki. A nemzetközi pályázatra kilenc munka érkezett, a zsűri Pecz Samu műegyetemi tanár terveit fogadta el, az építkezésbe 1894. június 25-én fogtak bele.

Az épület alapterülete 8363 négyzetméter, amelyet kovácsoltvas szerkezet fed. A 60 méter főhomlokzatú csarnok bazilikás belső terű főhajója 28 méter magas, 150 méter hosszú. A falakat különböző árnyalatú vörös és sárga téglaburkolattal fedték, a tetőt mázas kerámiacserepekkel, a homlokzatot Zsolnay-pirogránittal borították. Az árusítóhelyek berendezéseit és a vasszerkezeteket a Waagner és a Schlick gyár készítette, a porcelán- és majolikaburkolatok a pécsi Zsolnay gyárból kerültek ki. A költségek 1 millió 900 ezer forintra rúgtak, csaknem annyiba, mint a másik négy csarnoké összesen.

Forrás:
mmfor.hu